+36 30 209 48 78 info@katalinjosno.hu

Anyám egyszerű vidéki asszony lévén, mai napig falunkban éli eseményekben nem túl gazdag, de munkával annál inkább telített életét. Talán még az őseitől tanulhatta, hogy a lányának az lesz a megfelelő férjjelölt, akinek van hol laknia, tanult ember és rendelkezik valami tisztes munkával keresett rendszeres jövedelemmel is. Az egyik nyáron, talán 1993 augusztusában közöltem anyámmal, hogy akkor én jövő nyáron férjhez megyek. Mondanom sem kell, nemhogy tisztes férfi, de még egy „nyamvadt” udvarló jelölt sem volt láthatáron, de akkoriban már kezdett az jóslásból az érzékelésem utat törni magának. A szünidőben, mint rendesen, kora reggeltől késő estig az Eger környéki szőlőben dolgoztam napszámosként a környékbeli nyugdíjasokkal, így esélyem sem volt korombéli fiatalokkal ismerkedni bármelyik szórakozóhelyen, mert mire a szórakozásra járt az idő, a kapa meg a villa nyele olyan jól elfárasztott, hogy a tiszta hálóruhán meg a puha ágyon kívül semmire sem vágytam.

Én talán úgy 18 múlhattam, amikor szüleim elképzeléséhez hasonlatos egzisztenciával rendelkező főiskolai csoporttársam elkezdett udvarolni. Szüleim megnézték a legényt, küllemre, korban is hozzám illőnek találták, aztán mikor az unokavárás dolga is előkerült, elérkezettnek látták az idejét, hogy férjhez adjanak hozzá.

Stafírungom is akadt, tele a szekrény mindennel, ami azon a vidéken illett, ágynemű, hímzett díszpárnák, megfelelő számú pokróc, ágynemű, asztalterítő, hálóing, fazék, eccájg, daráló, lábos, tányér meg tán hollóházi teáskészlet is, hogy a többit ne is soroljam. A lakodalmunkon a menyecsketáncos vájlingba éppen annyit dobott a nem túl nagy násznép a lakodalmon, hogy megfelelő alapot nyújtson két fiatalnak a közös életkezdéshez.

Na abban az időben még talán álomfejtéssel, ha foglalkozhattam, Marx és Engels elvei épp megdőltek, a sarló és kalapácsos szobrokat kevésbé látogatott helyre szállították, és talán lecsengett egy rendszerváltás, én meg ripsz-ropsz feleségként, anyaként találtam magam. Győrben éltünk akkor, én szorgos női munkák közepette tettem-vettem, aztán a következő nyáron, miután már otthon az összes fellelhető könyvet kiolvastam a lányommal szoptatás közben, ellátogattunk a szüleimhez.

Anyám, ha laikus is a dologban, valami intuíciót kaphatott, amikor megnézte a tenyerem. Először az enyémet, utána az első férjemét. Aztán anyám ismét az én tenyeremet, aztán ismét a férjemét… összenéztünk. Aztán anyám megszólalt az azon a vidéken honos tájszólásában:

Kisjányom, hogy lehet az, hogy a te tenyeredben három gyerek is mutatkozik, a vejemében meg csak egy?

Szégyenemben azt sem tudtam, hogy mit tegyek, a föld alá süllyedjek-e, vagy elbujdokoljak. Szemrevaló menyecskének számítottam, aki a szülés után nem hízott el, bármerre mentünk, mindenütt megnéztek a férfiak. Ami addig nem volt, miután férjhez mentem, annál inkább, észrevett a férfinép még akkor is, ha zacskót húztam magamra ruha helyett. Még a férjem egyik iskolatársa is legyeskedett körülöttem. Nos ebből az én férjem arra következtetett, hogy bizonyosan megcsalom majd őt, és úgy szülök majd az ő nevére gyereket, akit nem ő nemzett. Na, ez aztán slamasztika. De hogy fogok én ebből kikecmeregni?!

Telt múlt a sokra ható idő, eltelt a lakodalom óta addigra napra pontosan hét esztendő. Sehogyan sem jutottunk az én első férjemmel dűlőre, a második gyerek vállalása ellen egyenesen tiltakozott, én meg hiába igyekeztem megfelelni, sehogyan sem stimmelt a két vezérszemélyiség egymással. Jó nagy herce-hurca után csak szétváltak útjaink. Mondanom sem kell, a szüleink igen erős nem tetszésére is ugyan, de a bíróság csak kimondta a válást.

Ahogy telt az idő, másodszor is kopogtatott a gólya felénk, a szüleim nem kis örömére, mert a barna kislány után egy szőke göndör kisfiú is érkezett a családba, másodszor is férjhez mentem. S talán ami késik nem múlik, három a magyar igazság, úgy tartja a mondás. Egyszer anyám az ebéd előkészítése közben beszédbe elegyedett velem az egyik hazalátogatásunk alkalmával. Ekkor kérdezte tőlem.

Kisjányom, emlékszel hogy mit mondtam én akkor, hogy a te kezedben három gyereket láttam?

Emlékszem anyu, igen emlékszem… Csak összenéztünk. Már nem volt rosszallás a hangjában, én meg magamban mosolyogtam egy kicsit. Magam se gondoltam volna, hogy ez a dolog pont akkor kerül ismét terítékre, mikor már másodszor is elváltam, a második férjem is talált vigaszt – másnál. De tudom, hogy a jóslatoknak az a tulajdonságuk, hogy addig-addig csűrődnek meg csavaródnak az élet dolgai, míg a végén valóra válnak, és ez alól még a jósok sem kivételek!

És hogy Önnek, kedves olvasó, ebben mi is az izgalom? hogy némi idő elteltével megtudhatja, hogy beválik-e a jóslat! Hogy ezt miért is írom? Mert ugye az én tenyeremben három gyermek van… és a háznál még csak kettő, amelyikből az egyik már lassan eladósorban lesz, a kisebbik hamarosan iskolás, és már párszor megpendítette: anyu, de jó lenne egy kistestvér. Most már nekem is meglepetés lesz, hogy vajon ki lesz az apuka!