Kiss Katalin Jósnő - Tanácsadó
Tel.: +36 70 233 3355
Viber és WhatsApp és Telegram is!
Jóslás, kártyavetés, sorselemzés, döntések előkészítése
Kérhet visszahívást sms-ben az időpont egyeztetéshez,
vagy írjon Viberen, WhatsAppon vagy Telegramon!
Bemutatkozás
A történetem valahol ott kezdődött, hogy az én Kató nagymamámnak bőszen udvarolt András nagypapám, valamikor a negyvenes évek elején… Aztán mikor néhány év múlva eljött az idő, András nagyapám a helyi református templomba vitte nagyanyámat, és feleségül vette. Nászajándéknak volt egy párnájuk, hozzá egy dunyhájuk. Számos rokon, köztük a szülők, egy szakajtóra való testvér és egyéb népes rokonság. Na, így éldegéltek ők békességben, valahol a Cserehát lankái között, egy kis Borsod megyei faluban, Szalaszenden, közel a Hernád völgyéhez. A nagyszüleim frigyét követően pontosan egy esztendőre a Kató nagymama egy csudaszép kislánnyal ajándékozta meg a nagyapámat. Ekkor 1951. október 13-át írtak. Nagy volt a riadalom, hisz nem volt még akkor csak szekér sem minden portán, s mire András nagyapa a szülésznőt a feleségéhez vitte, a kislány már kibújt, és Anna dédmamám riadtan takargatta újszülött kis unokáját a dunyhával, de csak úgy, hogy meg ne fulladjon, mert még a köldökzsinórt sem merte, ki tudja meddig, elvágni, míg a bábaasszony oda nem ért. Miután minden elrendeződött, és a nagyszüleim karjukba vehették kicsinyke gyermeküket, úgy látták jónak, hogy az édesanyja után a Katalin nevet adják neki.
Nagyszüleim ezután fél évre elveszítették első szülött Katikájukat, majd két év múlva újra jött a gólya, s jött még kétszer, az Isten három saját fiúgyermekkel ajándékozta meg őket – talán fájdalmuk enyhítéseképpen. S mikor mindhármat felnevelték, megnősítették, nagymamám kisebb húga, Annus ment a túlvilágra, s hagyta hátra nagyszüleimnek az akkor 14 éves nagybátyámat, Sándort. Nagyszüleim mind a négy fiút becsülettel útnak indították, felkészíteték az életre, szakmát taníttattak nekik, mind a négyet megházasították, ahogy illik, és mind a négyen családot alapítottak. Egy dolgot valamiért betartottak: soha többé nem adták egyik felmenő nevét sem a gyerekeknek. Így lett Tibor, István, Péter, és jött Sándor.
Nagy a JóIsten kegyelme… 13 nap híján 23 évvel azután, hogy a kicsi Kati elment, ismét adott egy kislányt a nagyszüleimnek.
András nagyapa és Kató nagymama, ahogy a legidősebb fiuk, apám, Tibor igen jó eredménnyel kijárta az iskolát, legyen belőle traktoros, hát ipari tanulónak adták Palócföldre, így lett három esztendőre a pétervásárai Keglevich Kastélykollégium lakója. Ekkor talán 1967-et mutatott a naptár. S mire Tibor a kezébe tartotta a kitűnő és dicséretes bizonyítványát, a szívét elrabolta egy formás leány. Hiába ment aztán imádott fiuk haza, csak nem volt maradása, mert a szíve visszahúzta. Apám 20 éves volt, megkérte anyám kezét, becsülettel feleségül vette, aztán egy év múlva október elsején világra jöttem én. Apám boldogsággal telve újságolta Kató nagymamámnak: ne bánkódjatok, itt van már Katikátok. Nagyapám, majd apám után kaptam vezetéknevem, majd nagymamám és nagynéném után a Katalin keresztnevet, lettem hát én is Kiss Katalin. Itt már egy újabb történet kezdődik, azaz az én történetem.
Szóval, 1974-ben egyszer csak a gólya Eger fölé tévedt, aztán ledobott, de mondhatnánk úgy is, hogy megszülettem. Anyámnak nem volt könnyű dolga, mert a szülészeten három napig étlen, szomjan várt az elfolyt magzatvíz után, mire megindult a szülés, és jöttem ÉN. Nemcsak apai nagymamám, de anyám is alaposan megszenvedett értem és velem, na de ha már így esett, hát legyen belőle a a lehető legjobb.
Kisgyermek- és iskolás koromról leginkább különféle betegségek emlékképei élnek bennem (hat éves koromig nyomtam az ágyat szakadatlanul), hatalmas tapasztalati alapot adva arra, hogy majd a későbbiekben hogyan segíthetek másoknak. Mivel elég sok felügyeletet igényeltem, anyámnak szülei, anyai nagyszüleim, majd apám szülei segédkeztek nevelgetésemben, na meg ápolásomban. Annyit betegeskedtem, hogy az óvoda kimaradt az életemből, nem telt el úgy hét, hogy legalább magas lázam ne lett volna. Ez egészen első osztályos koromig folytatódott. Ezek után nagyon kevés emlékem maradt a gyermekkoromról a folyamatos ágyban fekvésen kívül.
A középiskolában már a szüleimet követve a gépipar felé vettem az irányt, gépszerelő- és karbantartó technikus lett belőlem, még hegesztő bizonyítványom is van. Pechemre vagy szerencsémre(?) rendszert váltott az ország, így hát már egy napot sem tudtam dolgozni a szakmában, már első gyermekem születése után, a GYES ideje alatt rögvest könyvelőnek taníttattak állami érdekből. Ezt később több felsőfokú bizonyítvány is követte, mert ha lúd, hát legyen kövér. Ebben a szakmában, mármint ami a könyvelőséget, a pénzügyeket és a számvitelt illeti, a lehető legnagyobb karriert futottam be, pedig még akkorra harminc éves sem voltam. Amit a szakma adhatott, mindent megkaptam. Jó fizetés, vezetői állás és magasan ívelő karrier, ezután kerestem, hogy merre tovább. Mint már említettem az előző oldalakon, hogy ekkortájt találkoztam a kártyákkal, és szorgalmasan gyakorolni kezdtem, a hét 7 napjából haton a kártyát forgattam esténként, a napi munka után.
Mivel a szüleimtől sem láttam másképpen, mindig annak hittem, ami már bizonyított. Egy hatalmas füzetben mindíg lejegyeztem a kártyakivetéseket és a jóslataimat, és csak akkor álltam elő bárki másnak a kártyavető tudásommal, amikor már dokumentáltan több, mint 80%-os biztonsággal tudtam kártyát vetni és olvasni. Azelőtt sohasem tudtam róla, hogy netán valami hasonló tudású emberfia lett volna a családunkban, így hát mindenki kétkedve nézte, hogy mit csinálok. Később anyai dédnagyanyám testvéréről hallottam, hogy értett a mágiákhoz, szemmel veréshez, ahogy azt abban az időben beszélték, de biztos információhoz ezidáig nem jutottam. Akkor három év telt el lankadatlan gyakorlással és jóslással, mire a falumban, a környezetemben mások is elismerték a „látásomban” rejlő bölcsességet és tudást. Azóta pedig egy-egy évből talán ha egy kezemen meg lehetett számolni, hogy hány napot nem volt jóskártya a kezemben, de a maradék 360 nap nem telt úgy el, hogy ne jósoltam volna, vagy ne kérte volna bárki is a kártyáim üzenetét.
Azóta messzi földről is, sokszor a Föld másik oldaláról is kikérik a lapjaim üzenetét, vagy épp a tapasztalataimat, tanácsaimat, s ennek 2003 óta jóval több, mint tizenhét esztendeje is elmúlt.
Azóta sosem azt bántam meg, amikor kivetettem a kártyát, hanem azt, amikor nem!
Miután már évek óta elég jól forgattam a lapjaimat, azt tapasztaltam, hogy önmagában a kártyavetés nem elég nagy segítség. Ekkor kezdtem el tanulmányaimat a családfelállításban (Hellinger Intézet), és hamarosan vizsgát tettem, amelynek segítségével nem csak a jövőbe látást, hanem klienseim sorsának jobbá tételét is segíteni tudom.
Cím
1077 Budapest, VII.ker. Jósika utca 29.
Telefon
(+36) 70 233 3355
info@katalinjosno.hu