Nem is olyan régen, az egyik nyáron, egy asszony kérte, hogy jósoljak neki. Már régen egyedül élt, mikor két fontos kérdésben kérte a jóslataimat. Az egyik természetesen az, hogy mikor lesz párja, a másik pedig… Terveiben szerepelt, hogy mivel már a gyerekei mind másik földrészre költöztek, hát ő is gondol egyet, és hazát – házat vált, elutazik, még nem érzi magát idősnek, felnőttek a gyerekei, már nagyok az unokái, és ő is elköltözne, hozzájuk közelebb. Arra volt még kíváncsi, hogy vajon hol találja meg a párját? Persze volt még kérdés bőven, mert úgy szokott az lenni, hogy egyik gondolat hozza a másikat.

Az első sor kártya kirakásakor csak annyit mondtam, hogy muszáj ezt az utazást megtennie? A hölgy válasza erre az volt, hogy pénzt tudjon spórolni, már hónapokkal ezelőtt megvásárolta a repülőjegyet, ez már el van rendezve, utazik, és nem igazán szerepel a céljai között hogy hazajöjjön végleg, maximum az itteni ügyeinek lezárására akar majd valamelyik gyermekével úgy egy fél év múlva, hogy a lakást eladják. Úgy gondolta, hogy külföldön még egy középkorú nőnek is több lehetősége van mint Magyarországon. A vízum megvan, már a gyerekei a munkavállalás ügyében is több lépést tettek, és komoly tervei vannak. Egyébként sincs aki ide kösse… az unokáival pedig másképp nem tud találkozni, a gyerekeinek pedig szüksége van a segítségre. Nos a, a hölgy határozottsága akár meglepő is lehetett volna, node… vendégem határozottan kiállt a meggyőződése mellet, hát én sem voltam rest. Kitartással és határozottan tolmácsoltam azt, amit a kártyáim mondtak. Kedves Asszonyom, hát maga nemhogy ott marad a gyerekeinél, hanem még idő előtt haza fog utazni, de akár nevezhetjük a dolgot menekülésnek is… úgy fog hazatérni Magyarországra mint az űzött vad, én az Ön helyében bizony el sem utaznék. Nem találja meg az új hazában a párját sem, mert nem lesz olyan férfi ott, ami az igényeinek megfelelne. Itthon, utazás közben találja meg azt, aki a szívét megdobogtatja, miután hazaérkezett, bár azon sem csodálkoznék, ha éppen út közben.

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy ki tudja-e adni a lakását, míg ő nem használja, akad-e az alatt a rövid idő alatt bérlő, mire elutazik, mert már egy hónap sincs, hogy ezeket elrendezze, és nem akarja a lakását üresen hagyni erre az időre. Reménytelennek is tartotta a dolgot, hogy rendes bérlőt találjon. Erre a kártyáim így feleltek: lesz két jelentkező a lakásra, és az egyik megfelelőnek is ígérkezik, azzal megkötheti a szerződést, nem lesz vele különösebb problémája.
Telt múlt az idő. A lakást az asszonyka pillanatok alatt kiadta, még Ő maga is meglepődött a dolgon, hitte is meg nem is, hogy ilyen rövid idő alatt pikk-pakk megoldódik minden. Aztán eljött a nagy nap, felszállt Ferihegyen a gép, majd telt múlt az idő. Négy hónap múlva kaptam egy levelet. A hölgy gyerekei nemhogy a munkába állását nem segítették igazán, de még a segítségéből sem kértek. Az idő és a mérföldek annyira eltávolították őket egymástól, hogy már több volt azoknak a dolgoknak a száma, amin összekülönböztek, mint ahányban egyet értettek. Mivel ott messzi nem volt maradás, bizony pár hónap múltán egyik napról a másikra jobbnak látta, ha pakol és hazajön kishazánkba. Volt is nagy meglepetés mindenütt a környezetében, hisz mindenki azt várta, hogy más hazában lel új otthonra a kuncsaftom. Mikor eltelt ismét néhány hónap, megint kaptam hírt felőle. Randevúzott, méghozzá egy igen szemrevaló, korban hozzáillő férfivel. Az asszonyka ragyogott a boldogságtól: másról sem tudott beszélni, mert már el sem tudta képzelni, hogy ötven felett is létezik neki való férfi a világon.

A csattanó, hogy el ne maradjon: a férfi csak út közben lelt rá… mert hogy az úr hivatásos gépkocsivezető. Hát én akkor csak csendesen mosolyogtam, mégiscsak addig csűrte-csavarta a sors a dolgot, míg megint csak a kártyáimnak lett igaza: út közben találta meg a párját hölgykuncsaftom, mert mint később kiderült, eleinte telefonon ismerkedtek, mert a férfi folyton úton volt, mikor dolgozott…