Történt még valamikor régen, évekkel ezelőtt, amikor még csak jóformán hobbyból forgattam a kártyát, hogy eljött hozzám két asszony, barátnők… Innen jöttek, az én falumból. Az egyik háromszor is rákérdezett, hogy mondjam már meg, mikor hal meg a férje, mert annyira nem szívelheti azt az embert. Özvegységre vágyik, nyugalmat akar, addig folyton dolgoznia kell, hogy ne legyen otthon, és ne kelljen elszenvednie a férje jelenlétét, így hát a hét minden napján munkában volt.
Persze az asszony nem csak a férjéről, hanem a gyermekéről is kérdezett. Akkor azt mutatták a lapjaim, hogy a fia elválik a menyétől, mégpedig a fia „hibájából”. Pedig akkor költöztek be az új házba, az unoka nagyon szép lett, egészséges, megvolt a fiataloknak minden, ami a boldogságukhoz kellhet – főleg a mama támogatásával, aki mivel éjt nappallá téve dolgozott, minden félretett pénzét a fiatalok támogatására fordította.
Na mivel az asszonyt nem bíztattam férje korai halálával (a férj a mai napig él és „virul”) szomorúan ment haza.
Vagy három esztendő múltán épp a gyógyszertárba siettem, mikor az utcán egy hölgy megfogta a karom. Nagy meglepetésemre így szólt:

Aranyoskám, aranyoskám, emlékszik rám? Minden úgy lett, ahogy maga mondta. A fiamék tényleg elválnak. Adjon nekem most gyorsan egy új időpontot, mert tudni akarom a folytatást!

Hirtelenjében azt sem tudtam, ki beszél hozzám, és mit is akar, hiszen már annyi embernek jósoltam ez alatt az idő alatt, annyi mindenkivel találkoztam, hogy jóformán nem is emlékeztem semmire a történtekből. Mikor ismét személyesen nálam találkoztunk, akkor kezdett el derengeni, hogyan is volt. A lapok azt mutatták, hogy a fiatalok hamarosan elválnak, és a fiának bizony már megvan az új menyecskéje, méghozzá egy független nő személyében. A jóasszony nem hitt nekem, csak ingatta a fejét, az ő fiának bizony nincs senkije, az nem létezik, hiszen még csak most adták be a válópert, és még otthon lakik. Na, ennyiben maradtunk.

Úgy talán 3 nap telhetett el, mikor egyszer csak csöngetett valaki. Nem vártam aznapra senkit. Kimentem, és legnagyobb meglepetésemre az asszony fia állított be hozzám. Vigyorgott egy jóízűt a kapuban, és csak annyit mondott: „Hallottam, mit mondtál anyámnak…” Nos, ő meg már azért jött, hogy megtudja, övé lesz-e az a barna lány, megvárja-e míg az ő házasságát tisztességgel felbontják, ha már így akaratlanul is kitudódott az Ő szerelmük….

Azóta már tán egy év is eltelt, ők egy pár lettek, ha eleinte nem is hitte el az a fiatalember, mert megküzdött a szerelemért. Mikor legutóbb összefutottam velük az egyik áruház parkolójában, széles mosollyal köszöntek felém, miközben egymást kézen fogva sétáltak.